A Smallville egy amerikai tévésorozat, melyet 2001-ben vetítettek először a WB Television Network csatornán. Készítői: Alfred Gough és Miles Millar. A címadó Smallville egy kisváros, ahol Clark Kent ifjú kori kalandjait mutatja be, mielőtt Superman-né válik. A sorozat ötletadója a DC Comics nagysikerű képregénye, a Superman. Magyarországon a TV2 csatorna kezdte el vetíteni 2002 májusában, jelenleg a hatodik évad van képernyőn.
A sorozat rendelkezik bizonyos letölthető spin-offokkal, kiegészítő epizódokkal, melyek az adott évadok DVD kiadásain megtalálhatóak. Ezek a Chloe Krónikái (Chloe Chronicles), és a Bosszú Krónikák (Vengeance Chronicles).
2006. január 24-én megerősítették, hogy a Smallville része lesz az új CW csatorna 2006-2007-es évadjának, ami a WB és UPN egyesüléséből született meg. A csatornán jelenleg a 7. évad látható, már a 8. évadot is megerősítették .
Ez a sorozat egy a WB természetfelettivel foglalkozó fantasztikus sorozatai közül. Hasonló mint a Buffy, a vámpírok réme, Angel, az Odaát, Bűbájos boszorkák és a Roswell, számos műfaj keveredik benne (dráma, sci-fi).
A Smallville nyitóepizódja megdöntötte az addigi rekorder Bűbájos boszorkák (7,7 millió) legmagasabb csúcsát a WB-n 8,4 millió nézővel.
1998-ban a WB televízió csatorna egy új sorozatot tervezett a fiatal Batman-ről, aminek a Gotham City munkacímet adták. Alfred Gough és Miles Millar imádták az ötletet és azonnal beszálltak a projectbe. A terv azonban csak terv maradt. Michael Rosenbaum-ot- aki Lex Luthor-t játssza a Smallville-ben- szánták Harvey Dent szerepére (a későbbi Kétarc). A Batman film újrafeldolgozása miatt a sorozattal a csatornának le kellett állnia.
Gough és Millar míg az új sorozatot, a Smallville-t készítették, a Gotham forgatókönyvéből át tudtak venni dolgokat, mint például Lex elhanyagoltsága és az apja, Lionel Luthor érzéketlensége a fia iránt (ami a Harvey Dent sztoriban is benne lett volna). Clark bizonytalansága és habozása hasonló volt a tinédzser Bruce Wayne forgatókönyvéhez, szerepéhez. A Clark és Lana közti szeret- nem szeret kapcsolat pedig egy az egyben a Bruce és Selina Kyle közti bonyolult kapcsolat. Vicki Vale igazságkeresése és állandó bajbajutása Chloe Sullivan-hez hasonló.
2000-ben a Superboy szereplőt csak úgy tudták megvalósítani, ha ruháját és a képességei többségét elveszíti. Megalkották a No flights no tights (Nincs köpönyeg, nincs repülés) szabályt, megfogadták, hogy Clark nem fog semmilyen körülmények közt repülni vagy köpönyeget hordani, amíg a sorozat tart. Michael Rosenbaum-ot választották a csendes és titokzatos természetű Lex Luthor szerepére, a fiatal építőipari munkás-modell Tom Welling-et Clark Kent szerepére. A többi szereplő: Kristin Kreuk Lana Lang-ként, Allison Mack Chloe Sullivan-ként, Sam Jones III Pete Ross-ként, Annette O’Toole Martha Kent-ként (aki Lana Lang-ot játszotta az 1983-as Superman III filmben) és John Schneider Jonathan Kent-ként (aki a népszerű Hazárd megye lordjaiban szerepelt).
Bencze István
Az alkotás egyértelműen a dokumentarista játékfilm műfaji jellegzetességeit vonultatja fel. Amatőr szereplőket mozgat, akik látszólag előre megírt dialógusok nélkül improvizálnak, ráadásul a párbeszédeket gyakran el is nyomják a hétköznapi zajok (ezzel is kimutatva azok lényegtelenségét az események szempontjából). A film fekete-fehér szalagon lett rögzítve, nyomatékosítva a mű dokumentumfilm-illúzióját. A történet inkább állapotokat mutat be, mintsem fordulatokban bővelkedve halad előre. A 70-es évek végének hiteles valósága jelenik meg előttünk, a film számos vonása azonban azt bizonyítja, hogy Jeles filmje eltér a budapesti iskola dokumentarista stílusától és inkább a fikciós film felé mozdul el.
Magyarországon a sorozatot az RTL Klub vetíti 2006. szeptember 8. óta. Az első évad epizódjai péntekenként 22 órától kerültek adásba. A 2007. október 19-én keződő második évad egyes részei ugyancsak péntekenként, azonban már 23 óra után kerülnek adásba.
A 2008-as remake bemutatása felszínre hozott bizonyos véleményeket, miszerint az idei film „nem méltó” utódja az eredetinek, hiszen akkor annak antinukleáris üzenete volt, az új Klaatu, Keanu Reeves pedig „csupán” azért akarja elpusztítani az emberiséget, mert globálisan felmelegít, pusztítja az állatfajokat meg amúgy is tele van szar alakokkal, akik gyanakvóak, erőszakosak és hatalmaskodók. Na már most le kell szögeznünk, már az eredeti film sztorija sem túl parádés. Giccses és álfilozofikus, nukleáris témában pedig kábé addig pacifikálta az amerikai néplelket, amíg fel nem robbant az első szovjet hidrogénbomba és Hruscsov el nem kezdte cipőjével az asztalt verni az ENSZ-ben. Az viszont kétségtelen érdeme, hogy egy valós fenyegetésre tapintott rá, amely ugyan napjainkban is él, azonban a köztudatba egy új világvége-lehetőség rágta be magát. A marslakók és a zombik díszes társaságába lépett a „globális felmelegedés”, kispadra küldve a már jó ideje aktuális ózonlyuk vagy meteor-becsapódás témáját. Varázsszóvá vált, alfája és omegája lett az emberiség saját bolygója ellen elkövetett vétkeinek. A fenyegető folyamatra először a mozipénztáraknál óriásit bukott Waterworld, majd Roland Emmerich filmje, a Holnapután figyelt fel. Azonban már akkor komolytalannak tűnt az egész, hiszen az elolvadó jégsapkák miatt víz alá került Föld csak egy Mad Max-jellegű utópia hátterévé vált, Emmerich pedig pár nap alatt jégkorszakba taszította a bolygó északi féltekéjét, hiszen több száz vagy ezer éves klímafolyamatokból nehéz kihozni egy bő kétórás nagyjátékfilmet. A Holnaputánt mégsem a meteorológusok hangos röhögései tették igazán kínossá, hanem ugyanaz a betépett optimizmus a film végén, amely rányomta bélyegét az Amikor megállt a Földre is.
A világvége-filmek az atombomba feltalálása óta a népszórakoztatás csúcsát képezik, hiszen mi lehet félelmetesebb, egyúttal izgatóbb annál, hogy minden és mindenki elpusztulhat egy csapásra. Tekintve, hogy mind az olvasás, mind a kereszténység a 20. században lassan kiment a divatból (persze megmaradva szubkulturális jelenségként, mert azért „Harry Potter-féle olvasási forradalomról” és egymilliárd, szó szoros értelmében vett „keresztényről” beszélni barokkos túlzás lenne), a Jelenések Könyve ahhoz már kevésnek bizonyult, hogy a kisgyerekek csak párnával a fejükön, felkapcsolt lámpa mellett merjenek elaludni. A világvége-történetek iránti perverz vonzalom csak azután lángolt fel igazán az emberiség tájékozottabb, egyben manipulálhatóbb részében, amikor reális, tényeken alapuló lehetőséggé vált, hogy in completto az egész bolygó megsemmisülhet egy nukleáris világégésben. Az Apokalipszis csupán ígéret volt, az atombomba viszont már rémisztő fenyegetés, ami az ajtónkon kopogtathat. A freudi elfojtás persze azonnal működésbe lépett a tömegkultúra szintjén is, így lett az atomfenyegetésből UFO-fenyegetés, zombifenyegetés és bacilus-fenyegetés, amely filmek hosszú, hosszú sorát eredményezte, A-tól Zs-kategóriáig, ezzel elviselhető mederbe terelve a kollektív félelmet. Egy olyan szokatlan próbálkozás, mint például a Másnap (1983) című amerikai alkotás, amely egy az egyben, allegóriák és stilizálás nélkül az arcunkba vágta, milyen is lenne egy valódi atomháború, hogyan égnének szénné vagy vakulnának meg az emberek az atomvillanástól és hánynák magukat halálra a sugárfertőzöttek, a nézők részéről olymérvű pszihózist váltott ki, hogy a filmet egy időre be is tiltották az Egyesült Államokban. Minden ijeszgetésből élő szakember, legyen szellemvasutas vagy horrorgyártó tudja, hogy a félelemkeltés addig szórakoztató, vagyis addig szabadít meg minket legalább egy időre állandó rettegésünktől a fájdalomtól, a haláltól vagy szeretteink elvesztésétől, amíg ad.1: nem azonosítjuk magunkat az áldozatokkal, ad. 2: fel sem merül bennünk, hogy a történtek valósággá válhatnak. Tehát egy rendes világvége-filmnek lehetőleg „szoftosnak” kell lennie, a fenyegetés merítsen a fantázia mélyrétegeiből, ezt kapcsolja össze egy mitológiával (Roswell után a földönkívüliek, a Fekete Halál után a vírusok, a voodoo alapján az élőhalottak), valamint a végének feltétlenül pozitívnak kell lennie, a világnak meg kell menekülnie, hiszen így az Utolsó Ítélet, az isteni bosszú földi bűneinkért, amely mint lehetőség, folyton kínozza az emberi lelkiismeretet, rózsaszín ködben foszlik semmivé, megúszhatónak tűntetve fel az emberként való létezést, napi ötszöri ima vagy kóserkaja nélkül is.
Az Odaát (Supernatural) egy természetfeletti-, fantasy-, horror-, thriller- és drámaelemeket vegyítő amerikai televíziós sorozat.
A filmnézők többségét két táborra oszthatjuk. Az egyik társaság élvezi, ha egy film rejtélyes, homályos és következetlen, mert a film szimbolikus utalásai, az „értelme” utáni szellemi hajsza vagy pusztán a misztikum, az irracionalitás izgalma kielégítik őket. Ám a másik nagy csoportot igenis bosszantja a „semmitmondás”. Ők nem alacsony intelligenciájuk miatt ellenségesek az egyéni stílusú filmekkel szemben, hanem mert agyuk kényszeresen logikai kapaszkodókat keres, a bizonytalanság, az értetlenség feszültséget kelt bennük.
A Született feleségek (Desperate Housewives) amerikai televíziós sorozat. A Marc Cherry alkotta szériát 2004. október 3-án kezdték vetíteni az amerikai ABC csatornán. A kitalált Széplak (Fairview) városában, a Lila akác közben játszódó sorozat négy feleség életét követi nyomon, míg a háttérben több rejtély bontakozik ki, ami férjeiket, barátaikat és szomszédaikat érinti. A műsor hangvétele és stílusa a dráma, a vígjáték, a thriller, a farce, a szappanopera és a szatíra elemeit vegyíti.
Ha azt hittük, hogy az avantgarde forradalmával és a hollywood-i mainstream diadalmenetével együtt nincs többé jövője az olyan művészetfelfogásnak, amely az alkotást társadalomformáló, moráljavító eszköznek tekinti, akkor tévedtünk. Legalább is abban, hogy nem lesz többé senki, aki így tekint a művészetre és meg is valósítja vízióit. Lars von Trier a Dogville-lal bizonyította be, hogy képes nagy sztárokat felvonultatva, erős médiafigyelem mellett olyan filmet alkotni, amely teljesen eltér napjaink trendjeitől. Nem csak Hollywood-tól, tévedés ne essék. A Dogville ugyanis „művészfilm”, ráadásul tételesen megvalósítja a Brecht-féle színházi „elidegenítést”. A film a maga három órájával, jelzésértékű, szimbolikus díszleteivel, bőven áradó, filozofikus narrációjával nem kifejezetten nézőbarát film, ám a cél pontosan ez. A nézőt el kell idegeníteni az előadástól, a fejébe kell verni, hogy ez nem egy második valóság. Gondolkodásra kell késztetni, kilökni a passzív befogadás kényelmes pozitúrájából. Ezt tette Brecht, ezt teszi Trier. Azonban a film ennek ellenére mégis kiemelkedik korunk művészfilmjeinek mezőnyéből. Ugyanis egy gondosan felépített, érdekes és tanulságos történetet látunk, erős drámaisággal. Bár a hosszas narráció rontja a filmes elbeszélés színvonalát, szinte a szánkba rágja a „mondanivalót”, a Dogville azért kellőképpen homályos és szimbolikus alkotás ahhoz, hogy túllépjen a szemléletes bibliai tanmeséken.
